Az év utolsó napja

Ilyenkor kicsit mindig merengőre vagyok állitva és asszem az idő múlásával mindig kicsit jobban és jobban. Persze nem mondom, hogy nagy Új évi fogadkozó lennék. Nem is hiszek benne és nem is kötődne az új évhez. Amikor a falevelek elkezdenek hullani, amikor igazi szép őszünk van, akkor is ilyesmit szoktam érezni. Kicsit az elmúlás... kicsit a körforgás... van benne valami szomorú és ugyanakkor állandó.

Szóval fogadkozások, tudom én, hogy mit kellene tennem, de tisztába vagyok a saját korlátaimmal, határaimmal. Pl tornázni kellene nap mint nap, a javulásom vagy legalább szintentartásom záloga ez lenne és az eszem tudja is, na de amikor nincs időm és nincs energiám... persze olyankor is kellene... türelem is kell, a családhoz, a mindennapokhoz... és mosoly... és csak úgy élvezettel élni az életet... ezt mind tudom és igyekszem is... ehhez nem kell fogadalom. Nem is fogok fogadkozni. :) Teszem amit tudok.

Persze nem csak a naptári év vége hat igy rám, saját éveimen is ilyenkor fordul a számláló. Ilyenkor pontosan kiszámolom... elszörnyedek... aztán próbálok nem foglalkozni a számszerű adatokkal... végülis mindenki annyi idős amennyinek érzi magát...csakhát a kisördög azért néha belepiszkál az ember lelkébe... ... Imádom a marcipánt, s ez asszem réges régi szülinapok tortájának a fantasztikus rózsadiszeiből ered. Emlékeimben gyönyörű rózsaszin rózsák voltak a tortámon, melyek később kinézetükhöz méltóan illatosak és puhák voltak. Idejét sem tudom már hogy mikor volt utoljára marcipán rózsával teli tortám. Nem is szeretem a tortát, anyósommal eleinte komoly vitáink is voltak ez ügyben. Miért gyürjem le, ha ki nem állhatom?... viszont a marcipán... hmmmm....

Ami még mostanság sokat foglalkoztat, a barátság. Bimbozó új barátságok, régi barátságok... milyen mélyen is érintenek minket, mennyire tartósak, maradandóak... léteznek-e egyáltalán vagy csak én látok többet mint a valóság? Régi barátság mely kiürül, üressé válik... halogatott találkozások... kifogások. Fájó érzés, de nem új keletű, már régebbi. S az új barátságok... kis izgalommal teli tapogatások a másik felé... reakció-ellenreakció... még nincsenek válaszok, csak kérdőjelek.

Lenni vagy nem lenni...

Általában női létem és én jól elvagyunk egymással. De ma este úgy tizenegy óra tájékán kiszakadt belőlem egy sóhaj, "asszem legközelebb férfinak kellene születnem". A számítógép elől egy hümmentés jelezte, életem párja hallotta a fakajomat. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Holnap hajnalban, nagyobbik csemetém elmegy négy napra eredei iskolába, ami, amúgy nem más, mint egy négy napos kirándulás. Gondolván egy nagyot, kicsi csibémet elpasszoltam a mamáékhoz, hogy a kora pitymallati kelésre való tekintettel, tán jobb lenne ha nem lábatlankodna még ő is körülöttünk. Kisebb nagyobb hercehurca után öt óra tájban haza is értünk Krisztiánnal. Apácska már otthon volt, kedvenc helyén a számítógép előtt gubbasztott. Gyakran merengek el azon, hogy a fenébe bírja a szeme az állandó monitorozást. Nekem kifárad a szemem, bepirosodik, ég ha sokat nézem a monitort. Főleg ha még nagyon figyelek is valamit.

Szóval rövid téblábolás után hat órára elmentem énekelni, a mai volt az utolsó próbánk a nyári szünet és a keddi fellépés előtt. Nem sokkal kilenc után értem haza. És itt kezdődött a kálváriám. Krisz cuccait még összekellett szedni és bepakolni. És a tengernyi szendvicset amit rendelt elkészíteni. Engem viszont leginkább egy jó fürdés vonzott meg némi vacsora. Rövid ec-pec után a vacsora győzött és a tányérommal a számítógépem felé vettem az irányt. No de amint leültem kedvesem azonnal figyelmeztetett teendőim ellátására. Mikor finoman érdeklődtem, hogy mi lenne ha mondjuk férfikéz által készülnének a szendvicsek... Rövid, tömör lakonikus "nem" volt a válasz.

Szóval neki álltam robotolni. Újabb döbbenetem kiváltója családunk ifjabb pasija volt. Fiam trehánysága nem ismer határokat. Valahogy nem nagyon akarja kinőni eme rossz szokását. Az iskolatáskájából kibányásztam a tolltartóját meg 1-2 füzetet. Siralom... még jó hogy jövőhéten vége az iskolának. Méretét tekintve, gondoltam szendvicseknek meg egyebeknek jó lesz az a hátizsák amiben az edző felszerelését szokta hurcolni. Na hiszen... elviekben naponta visz tiszta göncöt gyermekem. Rendes anya lévén erre próbálom rászoktatni, viszont nem ellenőrizgetem nap mint nap. Na most, 4 pár különböző stádiumban lévő fehér zoknit bányásztam ki, 2 pólót egy tisztát és egy kevésbét, ...

De az est fénypontja az volt, mikor szembesültem azzal, hogy a drágám elhagyta a majdnem vadonatúj esődzsekijét. Ugyanis nem találom sehol. Attila emlékezett, hogy az utolsó hűvös tavaszi napok valamelyikén, a kimosott tiszta és eltett kabátot ujra elővették, de hazafelé már, jó idő lévén elfelejtődött a reggeli viselet. Nekem viszont nem tünt fel a létszámhiány a rengeteg ilyen olyan kabát között, egészen mostanáig. Kilenc évnyi ilyen-olyan intézmény látogatása után még mindig nem sokat változott a helyzet. Szerintem mi tartjuk a rekordot a különböző ruha és egyebek elhagyása terén. Emlékszem a régi lakásunk közelében volt egy kötöttárú boltocska. Szerintem forgalmának a jelentős részét mi csináltuk, sapka, sál, és kesztyű személyében. Minden ősszel tonnányi radírt és grafit ceruzát veszek, annak reményében, talán kitart... félév végén mehetek újabb beszerző körútra.

És mindezek után jöttek a fránya szendvicsek és az ominózus mondat...

Változás

Akár szeretjük, akár nem, eljönnek a életünkben a változás pillanatai. Különbözőképpen éljük meg, nekem írás kényszerem támad. Írtam már többször is naplót, napi rendszerességgel, füzetkét, afféle párnakönyvet a feltámadó gondolataimnak, örömömet, bánatomat, keserűségemet kiírni magamból.

Most is jelentkeznek már ennek a jelei, egyre többet beszélgetek magamban, magammal.

S, a változás oka, csepp lánykám március végefelé betölti harmadik évét. Persze még nem megy oviba, azt majd csak szeptembertől, legalábbis most így gondolom, és az óvodák sem gondolják nagyon máshogy. Szóval még van idő a nagy elszakadásig, de már most összeszorul a szívem a gondolatra, hogy nem leszünk együtt nap mint nap. Szóval óhatatlanul eljön a pillanat mikor mindkettőnknek megváltozik az élete. Őbenne bízom, hogy könnyen veszi talán, hiszen olyan nyitott érdeklődő kislány, biztosan fog neki tetszeni a sok újdonság.

Magam miatt többet aggódom, mit fogok csinálni, hogyan is lesz tovább.