Siralmas volt a mai próbánk. Csilla, a karnagy nem volt ma, így az egyik régi tag vezette le a próbánkat. Hááát, mit mondjak, katasztrófális, szétszórt, iszonyú volt. Persze az egész levezetés az volt, naná, hogy így mindenki alul múlta önmagát. És persze mindezt tetézi, hogy jövő hét szombatján lesz a jubileumi hangversenyünk és addig már csak egy próba és egy főpróba lesz. Vér ciki. :( És persze végül iszonyat fejgörccsel tértem haza.
„Torkomban hordom a hangszerem,
egyhangú zajban tovább viszem,
csöndet keresnék megállni fáj,
megyek tovább, megyek tovább.
Közömbös arcok egymás után,
üvegből volnék, úgy néznek rám,
beszélni kéne, hallgat a szám.
Hová is hordom a hangszerem,
énekem tovább már nem viszem,
magamba zárva semmit sem ér,
semmit sem ér, semmit sem ér.
Torkomon a hangok szorítják a húrt,
kiöntöm a szívem kimondom a szót:
énekelek, énekelek.”
Kisgyerek korom óta az éneklés hozzátartozik az életemhez. Persze vannak kisebb nagyobb kitérők, de úgy látom és remélem, hogy ahol elkezdődött, sok idő után most ott folytatódik.
Zenei tagozatú általános iskolásként egyenes út vezetett a kórusban való énekléshez, amit az első perctől fogva nagyon élveztem. A hangversenyek izgalma, ahogy fellépdeltünk a deszkákra, Somorjai Józska bácsi mosolya, s ahogy puszit dob a kórusnak a sikeres fellépésekkor még a karmesteri posztról. A mai napig kisért és jó érzéssel tölt el.
Az utazások a nagymamáékhoz, anyu a 3 és félórás autóúton énekléssel kötötte le a két unatkozó lányát. Amiből később szokás lett, Budapesttől Győrig nézelődtünk, ettünk, ittunk, beszélgettünk, Győrtől Sopronig mindig énekeltünk. És ez így folytatódott, nagylányként is követeltük az éneklést, amibe fahang ide vagy oda, aput is bevontuk. Voltak kedvenceink, kifejezetten utazós dalok. A mozgalmi daloktól kezdve a népdalokon át a különböző slágerekig mindent mindent fújtunk. És a mai napig összenevetünk tesómmal, amikor anyu, így 35 év után is egy-egy általunk még sosem hallott dallal egyszer csak előáll.
Baráti társaságban is mindig élen jártunk az énekléssel. Ó, azok a jó kis nyaralások, táborozások, amikor összegyültünk a gitár körül és énekeltünk.
És most újra a kórus, visszatértem ide, ahonnét elindultam. Újra Kispest és újra egy Somorjai. Csak már nem a gyerekkórus, és ez, annak a régi öregnek a fia.
Kifürkészhetetlenek az útjaink. Csodálattal nézem az épületeket, egy szép műalkotást, egy gyönyörű éneket vagy egy csodás táncot...
Gyakran töprengek azon, hogy valami maradandót szeretnék hagyni magam után. Anyu egyszer azt mondta, hogy ott a két gyermekem, mi mást szeretnék. És igaza van, hiszen ő bennük tovább élek én is... De még is, valami kell... asszem ezért is szeretek hímezni, kreatívkodni, valamit létrehozni... az alkotás öröme... és ilyen az éneklés is. Nagyon szeretem és közben, ha csak egy kicsit, egy kevesetis, de valami szépet tudok, tudunk adni másoknak.
„Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése