Énekelek...

Siralmas volt a mai próbánk. Csilla, a karnagy nem volt ma, így az egyik régi tag vezette le a próbánkat. Hááát, mit mondjak, katasztrófális, szétszórt, iszonyú volt. Persze az egész levezetés az volt, naná, hogy így mindenki alul múlta önmagát. És persze mindezt tetézi, hogy jövő hét szombatján lesz a jubileumi hangversenyünk és addig már csak egy próba és egy főpróba lesz. Vér ciki. :( És persze végül iszonyat fejgörccsel tértem haza.

„Torkomban hordom a hangszerem,

egyhangú zajban tovább viszem,

csöndet keresnék megállni fáj,

megyek tovább, megyek tovább.

Közömbös arcok egymás után,

üvegből volnék, úgy néznek rám,

beszélni kéne, hallgat a szám.

Hová is hordom a hangszerem,

énekem tovább már nem viszem,

magamba zárva semmit sem ér,

semmit sem ér, semmit sem ér.

Torkomon a hangok szorítják a húrt,

kiöntöm a szívem kimondom a szót:

Senkinek, vagy mindenkinek,

énekelek, énekelek.”

Kisgyerek korom óta az éneklés hozzátartozik az életemhez. Persze vannak kisebb nagyobb kitérők, de úgy látom és remélem, hogy ahol elkezdődött, sok idő után most ott folytatódik.

Zenei tagozatú általános iskolásként egyenes út vezetett a kórusban való énekléshez, amit az első perctől fogva nagyon élveztem. A hangversenyek izgalma, ahogy fellépdeltünk a deszkákra, Somorjai Józska bácsi mosolya, s ahogy puszit dob a kórusnak a sikeres fellépésekkor még a karmesteri posztról. A mai napig kisért és jó érzéssel tölt el.

Az utazások a nagymamáékhoz, anyu a 3 és félórás autóúton énekléssel kötötte le a két unatkozó lányát. Amiből később szokás lett, Budapesttől Győrig nézelődtünk, ettünk, ittunk, beszélgettünk, Győrtől Sopronig mindig énekeltünk. És ez így folytatódott, nagylányként is követeltük az éneklést, amibe fahang ide vagy oda, aput is bevontuk. Voltak kedvenceink, kifejezetten utazós dalok. A mozgalmi daloktól kezdve a népdalokon át a különböző slágerekig mindent mindent fújtunk. És a mai napig összenevetünk tesómmal, amikor anyu, így 35 év után is egy-egy általunk még sosem hallott dallal egyszer csak előáll.

Baráti társaságban is mindig élen jártunk az énekléssel. Ó, azok a jó kis nyaralások, táborozások, amikor összegyültünk a gitár körül és énekeltünk.

És most újra a kórus, visszatértem ide, ahonnét elindultam. Újra Kispest és újra egy Somorjai. Csak már nem a gyerekkórus, és ez, annak a régi öregnek a fia.

Kifürkészhetetlenek az útjaink. Csodálattal nézem az épületeket, egy szép műalkotást, egy gyönyörű éneket vagy egy csodás táncot...

Gyakran töprengek azon, hogy valami maradandót szeretnék hagyni magam után. Anyu egyszer azt mondta, hogy ott a két gyermekem, mi mást szeretnék. És igaza van, hiszen ő bennük tovább élek én is... De még is, valami kell... asszem ezért is szeretek hímezni, kreatívkodni, valamit létrehozni... az alkotás öröme... és ilyen az éneklés is. Nagyon szeretem és közben, ha csak egy kicsit, egy kevesetis, de valami szépet tudok, tudunk adni másoknak.

„Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek"

Állóvíz

Őszinte bánatomra az elmúlt héten szinte semmit sem tudtam csinálni, ami a lelkemben égő vágyat az alkotás iránt enyhítené. Valami mindig történt, ami elvont a hímzéstől, a tervezgetéstől. Elsősorban a pánik szerű menekülés egész héten tartott. Talán a jövő hét már nyugis lesz, lassan levonulnak a munkások és visszakapjuk a megszokott kis magányunkat. A délutánok szintén eléggé rohanosak voltak, Krisz iskolájában a szülői értekezletek, kóruspróba, a pénteki farsang a fiaméknál, s ma anyuéknál voltunk, szülinapokat ünnepelni. A csütörtöki kóruspróba után megállapítottam, hogy bizony kevés lesz a hátralévő 3 próbánk a hangversenyig. No, majd kiderül.

***

De, most beszéljünk kicsit a szépségeimről. Megvettem az anyagot az étkezőbe kerülő képeknek. Valamilyen Zweigart, de sajnos, hogy milyen azt nem tudom. A Podmaniczky utcában vettem, kellemes haboskávé színe van. S, a hatást úgy érik el, hogy a vetülék és a lánc fonalak más színűek a szövetben.

El is kezdtem rá ezt a helyes kis UB mintát. Szerintem jó pár lesz a madárkáimnak, a polc két oldalára. Sajnos még csak itt tartok.

Viszont a Casamiás angyalkás képnek nem kapok olyan anyagot, amilyet elképzeltem :( Az anyagok terén kényes vagyok és saját szemmel akarom látni. Sajnos már égettem meg magam, így óvatos vagyok. Már kaptam hibás anyagot is rendelve. Szóval égen földön sehol sincs amolyan békebeli, kávészín lenvászon, amilyenre elképzeltem. Pláne, mivel nem jó a 14-es, mert túl nagy lenne a kép és nem fér el az általam kiszemelt helyre. Így most felülbíráltam az elképzelésemet és rusztikus aidán lesz, abból tudok venni 16-osat és 18-asat is.

Csiripelnek a madárkáim

Elkészültem a madárkás képemmel, pontosabban a gyöngyöket kell még felvarrni a növényekre. Nem volt hosszú munka, de egészen mutatós kis darab lett. Már a helyét is kinéztem. Azért is örülök neki, mert ő az első darabja az étkezőnk falát díszítő képeknek.

Sajnos közben sem érkezett meg az RR-em, pedig nagyon várom már. Sőt, ma írt Bucilla és még őnála sincsen. Hát mit mondjak, nagyon el van maradva a határidőhöz képest. Pedig nagyon szeretném már látni és befejezni.

Tele vagyok tervekkel az elkövetkező alkotásokat illetően, s a kezdéstől immár két dolog választ el, az egyik, hogy jó lenne befejezni a kendőmet (RR) még kezdés előtt. A másik és ez most talán még jobban bosszant, hogy nem kapok egyik darabhoz sem az elképzelésem szerinti anyagot. Vagy esetleg csak rendelni lehet és én biza saját szemmel szeretném látni, megtapogatni, eldönteni. :)

Változás

Akár szeretjük, akár nem, eljönnek a életünkben a változás pillanatai. Különbözőképpen éljük meg, nekem írás kényszerem támad. Írtam már többször is naplót, napi rendszerességgel, füzetkét, afféle párnakönyvet a feltámadó gondolataimnak, örömömet, bánatomat, keserűségemet kiírni magamból.

Most is jelentkeznek már ennek a jelei, egyre többet beszélgetek magamban, magammal.

S, a változás oka, csepp lánykám március végefelé betölti harmadik évét. Persze még nem megy oviba, azt majd csak szeptembertől, legalábbis most így gondolom, és az óvodák sem gondolják nagyon máshogy. Szóval még van idő a nagy elszakadásig, de már most összeszorul a szívem a gondolatra, hogy nem leszünk együtt nap mint nap. Szóval óhatatlanul eljön a pillanat mikor mindkettőnknek megváltozik az élete. Őbenne bízom, hogy könnyen veszi talán, hiszen olyan nyitott érdeklődő kislány, biztosan fog neki tetszeni a sok újdonság.

Magam miatt többet aggódom, mit fogok csinálni, hogyan is lesz tovább.